Az immanens szentség

A szentség nem egyetlen arcot visel. Van egy magasba emelkedő, transzcendens formája, és van egy csendes, anyai, immanens arca, amely a világban él, és a világot belülről alakítja át.

A transzcendens szentség, ami átlépi a világ határát, meghaladja és elkülönül. Benne semmi gonosz és rossz nem létezhet. Ez abszolút igazságokra épül, független a világ alakulásától. „Szentek legyetek, mert én, az Úr, szent vagyok.” (3Móz 19:2)
A transzcendens szentség Isten elkülönülő tisztasága, rendje, akarata, mely a teremtett világ felett levő igazságokra épül, és igazsága nem változik: a világ változásaitól független marad (de mégis "fejlődik", mert ő maga a fejlődés).

Az immanens szentség ezzel szemben a teremtett világ határain belül marad. Az immanens szentség önfeláldozó, átalakító, mert nem zárhatja ki a tökéletlenséget vagy a rosszat, hanem annak ellenére működik tisztán, szeretettel. Nem szigorral, nem abszolút igazságokkal nevel, hanem türelemmel, bizalommal és belső átalakítással. Viseli a világ fájdalmát, és mégis megmarad önfeláldozó szeretetben.

„Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.” (Róma 12:21)
„Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig.” (Róma 8:22)
„Mert maga a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.” (Róma 8:19)
„ és elpusztítsd azokat, a kik a földet pusztítják” (Jel 11:18)

Az immanens szentség fogalma kevés helyen jelenik meg a Bibliában, többnyire csak a sorok között, a szeretet működésének leírásában. A keresztény iratokban felismerhető, de ritkán nevezik meg kifejezetten szentségként. Jézus tanításában mindkét archetípus jelen van: a transzcendens szentség igazsága és az immanens szentség átalakító szeretete.
Ilyen rejtett misztérium az „Immanuel” prófécia is: „Íme, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezik azt Immánuelnek (velünk az Isten)” (Ézs 7:14).
Miért nem lett Jézus neve Immanuel? Ez a kereszténység egyik legmélyebb misztériuma, mert Immanuel ebben a jóslatban nem névként értendő, hanem egy állapotként. Immanuel (velünk az Isten, עִמָּנוּ אֵל) itt az isteni jelenlét immanenssé válását jelöli, annak jelölése, amikor a transzcendens szentség belép a világba, és immanenssé válik.

Az immanens szentség egyik legmélyebb példája Szűz Mária alakja. Mivel a teremtett világ anyai jellegű, az immanens szentség különösen erősen rezonál a női lélekben. Ha valaki átgondolja Mária történetét, megértheti ezt a minőséget. Egész Izrael a messiást várta, amikor Gábriel arkangyal megjelent Máriának, és közölte vele, hogy kiválasztott lett: általa valósul meg Isten akarata. Mária ezzel valójában királynővé vált, mégsem hangoztatta, nem emelte fel magát mások fölé. Csendben, alázattal vállalta küldetését a sok nehézség ellenére. A prófétai jeleket szíve mélyén őrizte, és a legértékesebbet adta a világnak – amit a világ semmibe vett, sőt megölte. Ezt mint anya és hívő is különösen fájdalmasan élhette át, de a feltámadás kárpotolta fájdalmát.

Mária és a Földanya között mély, archetípusos kapcsolat van. A Föld és elővilága ugyanezzel az alázattal viseli az emberiség érzéketlen, ártó tevékenységét. Minden erejét megfeszítve tartja fenn az élethez szükséges feltételeket. Az időjárási szélsőségek már az egyensúly megbomlását mutatják, mégis – mint élő szervezet – erejét megfeszítve fenntartja az egyensúlyt. Ez sokszor a tudósokat is megdöbbenti. A Föld szenved, de hite abban, hogy az emberiségben változás születik, nem rendült meg (pedig "egyetlen mozdulattal" végetvethetne az emberiségnek). Pont ilyen egy anya. Ez az immanens szentség működése.

Isten önmagát Atyai és Anyai részre osztotta, ezért a teremtett világ is Isten egyik fele. (Erről Franz Bardon is beszél műveiben pl. Brahman es Shakti kapcsolatában, de máshol is.) A két rész között állandó szerelem van. Az Anyai oldal a megnyilvánuló teremtett világ, ahol az isteni szentség immanens formában jelenik meg: nem elkülönülő, nem transzcendens, nem abszolút, hanem önfeláldozó, bizakodó, nevelő.

Ez teszi lehetővé, hogy a bűnös jó útra térjen. Amikor az embert megérinti a szentség, szembesül saját bűneivel, sőt az egész emberiség bűneivel is, amelynek része. Csak ebben a fájdalomban tudja megszülni gyermekét: az isteni jelenlétet, az új embert (a transzcendenst).
Ezzel kapcsolatban lásd: "Az élő ideák születése" címszó alatti részt Franz Bardon előadásából.

A Jelenések könyvében megjelenő asszony alakja ugyanezt a misztériumot hordozza. „Egy asszony, aki napba volt öltözve… fájdalomban vajúdott, és szülni készült.” (Jel 12:1–2) Az asszony a világban jelenlévő immanens szentség archetípusa: az anyai, önfeláldozó szeretet, amely a fájdalom közepette is életet hoz világra. Gyermeke pedig az a szentség, amelyet a világ – és a gonosz – meg akar semmisíteni, mégis megszületik transzcendens minőségében.

A gyermek születése a kereszténység újjászületésének képe is az utolsó időkben: az isteni trón előtt a Bárány úgy jelenik meg, mint „aki meg van ölve”, és ebből az állapotból emelkedik fel. A szentség nem a sértetlenségben, hanem az áldozatban és az újjászületésben mutatkozik meg. Ez az immanens szentség útja: a világ fájdalmán keresztül szüli meg az új embert, az isteni jelenlétet, amely a sötétség ellenére is életre kel és transzcendenssé tud válni.

Megjegyzés:
   Ez a cikk nem fogalmak felhígítását vagy összemosását támogatja (szinkretizmus vagy univerzalizmus), hanem a valóság és a rejtett minták mélyebb egységének felismerését, amely a hermetikus igazság és hagyomány alapelve. Itt nem a rétegek összekeveréséről van szó (hogy minden ugyanaz), hanem arról a felismerésről, hogy ugyanazon isteni princípiumok sok rétegben jelennek meg (vallások, hit, pszichológia, hermetika, filozófia, fizika, biológia, történelem stb.), mindenhol egy kicsit másként, de gyökerük azonos.

Ezzel kapcsolatos cikkek:
   A jelenlét folyamata
   Az univerzális vallás alapkövei
   Egy csillag születése